Csodálatos hagymák
A nagymamám, aki 93 évig élt (majd egyszer csak elaludt), és világ életében egészséges volt, minden este a következő vacsorát ette: egy bögre tej, egy kockasajt, egy szeletke barna kenyér és egy fél fej lilahagyma. Amikor gyerek voltam, engem is mindennap teletömött hagymával, hol levesnek álcázta, hol az uborkasalátát pakolta vele tele, hol meg csak úgy kirántott egyet a földből, egy amolyan zöld végű, sercegő újhagymát, hogy rágcsáljam el az igazi vajjal megkent meleg kenyér mellé. Kamaszkoromban már résen voltam, nem voltam hajlandó mindenféle hagymát megenni, még a nagyi kedvéért sem, ki tudja, hátha csókolózásra kerül a sor, de a mai napig állítom, hogy a hagyma valóban csodaszer, bármelyik fajtájára is gondolunk. Amikor Indiában voltam például, az egyik útitársam magával cipelt a bőröndjében vagy három kiló vöröshagymát, mert nem volt biztos benne, hogy ott is lehet kapni (pedig a hagyma épp Ázsiából származik), és hogy „steril-e”, amit ott árulnak. És minden áldott nap megevett egy fél hagymát. A háromhetes út alatt mindannyiunkat ledöntött a lábáról valami ázsiai bacilus, vírus vagy más nyavalya, hol gyomorfertőzés, hol csikarás, de a barátunk végig talpon maradt, állítása szerint a hagymától, mivel az kifertőtlenítette a gyomrát. Hogy mit csinált a hagyma a gyomrával, senki se tudja pontosan, de az tény, hogy nem volt könnyű a közelében maradni, mert a negyvenakárhány fokos hőségben igen erőteljes szagot árasztott, még a bőrén át is hagyma párolgott, de a lényeg, hogy ő egyedül nem lett beteg.