Egyébként összefutottam egy régi barátnőmmel, nevezzük Sziszinek. Nem láttam már vagy hat éve. Akkoriban teljesen normálisan nézett ki, azt is mondhatnám, hogy gyönyörű volt. Magas, karcsú, formás, szépséges karokkal, lábakkal, döglesztő cuccokban. Most meg? Alig ismertem rá. Talán csak a szeme emlékeztetett arra, aki régen volt. Ugyanis meghízott vagy negyven kilót. Negyven kiló az már sok. Ugye? (Én négyet, max hatot szeretnék leadni.)
– Nagyon dagadt vagyok, ugye?
Ezt kérdezte. És a beszélgetés harmadik órájában azt is elárulta, mennyire. Szám szerint. Sokkolóan hatott.
– Dehogy, nem is látszik, jól nézel ki, mert arányos vagy, eloszlik rajtad, majdcsak lemegy, én például most azzal a diétával fogyok, hogy…
Ezt válaszoltam. Mert mit válaszoltam volna? És erre könnybe lábadt a szeme. Hogy menjek a francba a diétámmal, örüljek, hogy így nézek ki, és tegyem össze a két kezem. Mert ő is kipróbált már mindent, meg sem lehet számolni, hányféle fogyókúrát, de amennyit lead, annak a duplája jön vissza.
Az ember egyébként rém okossá válik hirtelen, ha másnak kell tanácsot adni. Mondtam is, hogy nem diétáznia kéne, hanem életmódot váltani. Kiiktatni ezt, beiktatni azt, mozogni, vizet inni, még több vizet inni, ezt megvonni, azt megvonni. És igazam is volt. De neki mindenre volt egy kifogása, hogy azt a bizonyosat nem eheti az allergiája miatt, ezt a bizonyosat nem iktathatja ki a gyógyszere miatt, kocogni utál, mert kiröhögik, hogy kövér, sétálgatni, na, azt nincs ideje a két gyerek mellett, a futógépe meg bedöglött…
Felmerül a kérdés: vajon tényleg fontos számára, hogy lefogyjon? Vagy jól van ő így is, az amúgy helyes, formás kis hurkáit dédelgetve és az önsajnálatban szuttyogva?
Jaj, én is annyira sajnálom magam. Emiatt a dög 20 deka miatt. (Plusz a 4-6 kiló.) De amint Sziszi elment, ez a láthatatlan Valaki, aki folyton figyel, a fülembe súgta, hogy ugye, hogy tényleg milyen jó? Mármint egy kicsit nyafogni, szuttyogni. És már megint kiröhögött.
