Szóval befogtam a kutyát fogyózni. Legyen már valami haszna! De tényleg felháborító, hogy míg mi, emberek gürizünk, lótunk-futunk, cipekedünk, főzünk, takarítunk, addig bizonyos lusta disznók egész nap csak a kanapén fetrengenek, és a szájukat tátogatják, hogy repüljön már bele valami kaja.

Többször elképzeltem már, mi mindenre lehetne befogni Döncit, mint munkakutyát. Vagy ha nem is munkakutyát, de hasznos családtagot, aki képes kivenni a részét a napi teendőkből, megszolgálva ezzel a betevőt. (Mert tegyük hozzá, hogy Dönci se nem házőrző, se nem terelő, se nem vakvezető, se nem elég cuki, mivel folyton morog, mikor felébresztem…). Azt találtam ki, hogy varrok egy amolyan tevezsákot, ami úgy néz ki, mint egy darab szőnyeg két nagy oldalzsebbel, amit Dönci hátára kell tenni. Ezután a közértből hazajövet telepakolom a zsebeit az ásványvízzel, liszttel, cukorral, póréhagymával, és cipelje ő hazáig. Meg is csináltam ezt a zsákot, és rátettem Dönci hátára, még üresen, próbaképp, hogy hogy áll neki, meg hogy nem csúszik-e le. Mit csinált? Lefeküdt. Mondom neki, gyere szépen, megyünk sétálni, mert erre mindig nagyon lelkesen toporzékol, de most nem. Most csak feküdt, le-lepislanó szemmel, majd boldogan el is aludt. Biztos azt gondolta, ez az új paplanja.

Mivel sorra kudarcba fulladtak a döncihasznosító elképzeléseim, nagyon feldobott az ötlet, hogy legalább a fogyózásban segít majd. Úgy képzeltem, hogy ezentúl futni járunk, és esténként együtt nem eszünk semmit. El is mentünk futni. Neki is lódultunk.