Nagy fordulat történt. Átléptem azt a bizonyos határvonalat, amit évek óta soha! Igen!!!! Csak úgy, hirtelen! Alácsusszantam! Na, nem sokkal, 10 dekával. De mégis! Megtört a gonosz varázs! Átlibbentem az innenső partra! Immáron nem azok közé tartozom, hanem ezek közé! A sovik közé! Akik ha csak tíz dekával is, de kevesebbek!
Csak álltam a mérlegen megkövülten. A szívem vadul kalapált. A szemem hunyorgott, hogy biztosan nem valami érzéki csalódás-e. Csak álltam és álltam, nem mertem megmoccanni, nehogy megbillenjen a szám. Nehogy mégis feljebb kunkorodjon valahogy és jól kinevessen. Lelépni se mertem, mert féltem, hogy soha többé nem láthatom ezt a gyönyörűséges számot.
Aznap boldog voltam. A fellegekben jártam. Énekelve rohangáltam az utcán. És nem ettem szinte semmit. Még az ezer kalóriát se, amit szabadna, sőt még nyolcszázat se. Arról álmodoztam, hogy másnap már nem is tíz dekával leszek a vonal alatt, hanem legalább ötvennel. És az akkor már tuti. Az már biztonságos mezsgye. Soha vissza nem csinálható. Stabil pont.
Mosolyogva aludtam el. Éjszaka többször felriadtam, hogy nem csak álmodtam-e azt a számot. És újra csak mosolyogtam, hogy nem. És szépeket álmodtam. És szerettem magam, amiért újra emberi formám lett. Áramvonalas, ugye. Íves, mint egy váza.
És eljött a reggel. És megittam a kávét, ahogy szoktam, lezuhanyoztam, ahogy szoktam, és ráálltam a mérlegre. Ahogy szoktam. Még mindig mosolyogva. Boldogan sóhajtozva. Telve szép reménnyel, sőt nem is reménnyel, hanem bizonyossággal.
A súlyom a vonal fölött. Jócskán. Hatvan dekával! Leküzdhetetlen, visszacsinálhatatlan hatvan dekával! Vagyis az 70 deka hízás az előző nap óta! Miközben nem is ettem!
Az élet kegyetlen. Igazságtalan és gonosz.
Mit tehet az ember, ha hirtelen elveszíti az álmait? A hitét a jóságban, az igazságban? Ha rá kell döbbennie, hogy minden addigi harca hiába volt, hogy az élet csúfot űz belőle, elhúzza a mézesmadzagot, majd jól az orrára pöcköl? Mit tehet az ember, ha ide-oda dobálják a dagiktól a sovikhoz, a soviktól a dagikhoz, hogy már azt se tudja, kicsoda is valójában?
Hát mit tehetne? Megvonja a vállát, és azt mondja, feladom. És bemegy a pékségbe vaníliás croissant-ért. Kettőt kér. Kakaót is vesz a közértben. Hazafelé beugrik a henteshez is egy kis kolbászért meg császárhúsért, és közben nagyokat nyeldes. Aztán hazamegy és eszik. Mindent, mindennel. És megint boldog egy kicsit. De csak amíg tele nem lesz a hasa. Az a naaaagy hasa. Aztán pedig szomorú. De minél szomorúbb, annál többet eszik, még és még, aztán még egy kicsit, aztán még sokat, mert már amúgy is mindegy.
Aztán másnap feláll a mérlegre, de már csak megszokásból, mert valójában nem is érdekli az egész, a mutatóra is csak flegmán sandít rá, mintha nem is, kit érdekel, különben is, nyilvánvaló, hogy legalább öt kilót hízott tegnap óta, mire számíthatna egy huszonnégy órás zabálás után, és különben is, úgyse szereti már többé senki. És akkor… Úristen! Na neeee. A szám a vonal alatt! A varázsvonal alatt! Na nem sokkal, csak tíz dekával, de akkor is! Hihetetlen! Hogy lehetséges? Hát mégis van jóság, van igazság! Az élet szép! Az élet kegyes!
Csak hát, ki érti…?
Palacsinta @csokibolondoknak
Gyors
Olcsó
Főzés nélül
Maradékból
