„Ó, kisütött a nap! Futás kifelé, fiúk, nem tudhatjuk, meddig marad ilyen az idő!” – rövidnadrág, póló fel, és fejvesztve szalad a család az udvarra.
Itt ilyen a június. Míg odahaza hőségriadó van, addig itt úgy kell lopkodni a D-vitamint. Tiszta szerencse, hogy a gyerekek javarészt az iskolában vannak, nem pedig a házban kuksolnak, míg odakinn szakad az eső.
Nyári iskola
Ez itt kérem nem valami tábort jelent errefelé, nem ám! Ez tényleg iskola. A tanítás itt július harmadik hetében ér véget – és ez nem elírás.
Itt még a legmelegebb napokon sincs olyan hőség, mint odahaza, viszont néha hetekig sem látjuk a napkorongot. A szürke napok egymásutánját sem könnyű elviselni, jobban elfáraszt a tél, a tavasz, mint Magyarországon.
Ez lehet az oka annak, hogy itt, a Szigetországban kicsit máshogy néz ki a tanév beosztása: nem két félév, hanem három harmadév van. Minden harmadév közepén van egy egyhetes szünet, és a végükön egy hosszabb: karácsonyi, húsvéti, nyári. Vagyis igaz, hogy nagyon kurta a nyári szünidő, cserében viszont több pihenő jut év közben.
Kicsit nehéz ez azoknak, akik 2000 kilométert utaznak, hogy lássák a családjukat, de egészében véve mégiscsak észszerű megoldás: ezen az éghajlaton semmivel nem nehezebb koncentrálni július közepén, mint februárban.
De azért a tanév hosszú, és oldani kell ezzel-azzal az egyhangúságot. E tekintetben azt kell mondanom, egészen kreatívak az angol tanerők. A gyerekek pedig nyitottak az alternatív tanulási lehetőségekre. A fiaim iskolájában például rendszeresen rendhagyóan kezdik a júniust. Ekkor zajlik az úgynevezett „Focus Week”.
Különleges hét az iskolában
A Focus Week keretében nem a megszokott témában zajlanak a tanítási órák, hanem mindenféle, eddig ismeretlen vagy szokatlan dolgokról szólnak az órák. Hétfőn például japánul tanultak egy kicsit, és élménybeszámolót hallhattak az érdeklődő diákok Kelemen osztályfőnökétől, aki korábban 4 évig élt Japánban. A csütörtök a vállalkozó kedvű szülők napja volt. Minket is megkért Sebő fiunk osztályfőnöke, hogy tartsunk egy-egy foglalkozást. A férjem latinórát tartott, és minden gyerek úgy jött ki, hogy „the latin is really fun!!” :))), én pedig gyöngyöt fűztem a gyerekekkel. Mindjárt meg is kértek, hogy jövőre tartsak délutáni klubot (mert hát a gyöngyözés is elég „fun”. Még a fiúk is teljesen belevetették magukat. Lettek is szebbnél szebb alkotások – sajnáltam, hogy nem tudtam őket lefényképezni.
Volt továbbá „ice cream sale”, azaz fagyivásár, és pénteken két osztályban is zenés-táncos bemutatót tartottak a gyerekek. Sőt, ennek a hétnek számunkra – és még néhány gyermek családja számára – a mai napig nincs vége. 🙂 Mindjárt elmagyarázom!
Bizniszprojekt
Ezen a rendhagyó héten történt az is, hogy a nagyobb gyerekek kaptak egy igen kimerítő, de nagyon hasznos feladatot. Mindenkinek kiosztottak a kincstárból 5 fontot (tálentumot) – de nem ajándékba! Ebből a pénzből vállalkozást kellett kezdeniük. Hogy milyet, az rájuk volt bízva. Az 5 fontot felhasználhatták, de az év végéig meg kell adniuk, sőt egy kis profitot is várnak tőlük. Cserébe piacot – egy alkalommal, a nyári ünnepségen – biztosít az iskola.
Ez a biznisz Sebő révén minket is érint.
Kezdeti nehézségek
Kezdetben volt egy kis ijedelem: Sebő szereti a kézműves munkát, és különösen azt, ha ezért a munkáért pénz is kaphat – de a vásár meg a kínálás az nem az ő asztala.
Teljesen megértem. Ugye hallottunk már éhező művészekről? Nos, az nem azért van/volt, mert ők tehetségtelenek, nem szeretik a kemény munkát – sőt! –, vagy nem elég életképesek, hanem azért, mert nem lehet valaki egyszerre művész és kereskedő. Teljesen más lelki alkat kell a kettőhöz. Megérezte ezt Sebő is, és levezetett nekem egy egészen szabályos érvelést, ami arra futott ki, hogy ő bizony inkább visszaadja a pénzt, mert ezzel olyasmire kényszerítik (erőszakolják! :D) őt, ami neki nagyon rosszulesik…
Nos, ez még rendben is lenne, van is benne igazság, de nekem sehogy se tetszett az ötlet. Akárhogy is néztem a gyerek igazát, nem hagyott nyugodni, hogy mégiscsak ez volna a dolog könnyebbik megoldása: semmi munka, semmi megerőltetés, éljen az individuum! Elásni a tálentumot, aztán ülni ölbe tett kézzel és várni… Ez az út biztosan nem előrefelé visz.
Így aztán felvettem a kesztyűt, és én is nekiláttam érvelni. Sejtettem, hogy magamnak csinálom ezzel a legnagyobb munkát és ráfizetést, de úgy gondoltam, megéri a fáradságot. Az én fiam nem tartozhat azok közé, akik az első nehézségtől megfutamodnak, csak mert valami „nem esik nekik jól”. Meg hát, itt az alkalom, hogy megtapasztalja: pénzt keresni sokszor nem esik annyira jól – de ha élni szeretnénk, nem filozofálhatunk ezen. És a végén talán még jóra is fordul az élmény.
„Tudod, kisfiam – mondtam Sebőnek, aki napok óta egy TESLA-reklámújságot bújt, és beszélgetni is csak rövid időre volt hajlandó másról –, azoknak az embereknek van Tesla autójuk, akik bátran megragadták az efféle kínálkozó lehetőségeket. De ha te nem vagy ilyen alkat, az sem baj: a Skoda is egy nagyon tisztességes autó!”
Ez azonnal hatott. Még aznap délután kitalálta, hogy neki a leginkább kézreálló tevékenység a házi csokoládé- és cukorkagyártás, valamint -árusítás lenne. Micsoda szerencse, hogy ennek már hagyománya van nálunk! 🙂
Szóval most közös erővel gyártjuk a csokit, csináljuk a reklámot és dizájnt (na, ez utóbbi azért erős túlzás, de van plakátunk), és szorítunk, hogy a hét végén, a nyári vásáron, lehetőleg ne tűzzön a nap (ha már a többin ilyen remekül megvan a felhők mögött).
A receptekkel holnap jövök!
Ráhel
Palacsinta @csokibolondoknak
Gyors
Olcsó
Főzés nélül
Maradékból
